Amikor decemberben összeállítottam az idei versenynaptáramat, nem sejtettem, mi vár ezen a versenyen. Talán jobb is!

Pénteken este fél11-re értünk ki Forno Di Zoldo-ba, egy pici olasz faluba. Előzetes telefonálásnak köszönhetően megvártak a szervezők minket, hogy felvehessük a startcsomagot (hiszen csak 20 óráig maradtak volna). A kedves segítőknek köszönhetően a szállásadónkkal nem sokkal később találkoztunk, lebeszéltük a reggelit és egy gyors pakolás után sikerült végre lefeküdni aludni. Az ébresztő beállításakor olvasott szöveg egy kicsit fájt: "hátralévő idő 3 óra 12 perc". Szép lesz holnap futni!

Reggeli után Giovanni (addigra a kedvenc szállásadónk) levitt kocsival minket a startba, Zsuzskát ott meg is várta, majd együtt szurkoltak! :) A startban nem éreztem a kialvatlanság jelét, de lehet, hogy közrejátszott az is, hogy 10 fok volt. 5, 4, 3, 2, 1 és elindultunk Hefter Józsival 5.30-kor a soha véget nem érő útnak! Az elején még szépen tartottunk egy normál E2 eleje-E2 közép távot, hiszen próbáltam figyelni arra, hogy ne savasodjak be már az elején, nem lenne túl jó. Már az első néhány kilométeren is kezdte megmutatni magát az útvonal kőkemény arca. Előzetes tájékozódásom során még nem tudtam elképzelni, milyen lehet, ha a "nagyok" azt mondják, nagyon technikás a pálya. Tényleg fogalmam sem volt, hogy ez mit is jelent... Itt elég hamar megtudtam: az útvonal egy meglehetősen szűk ösvényen haladt végig, ami hirtelen ide-oda cikázott, óriási (!) kövek és gyökerek akadályozták a haladást, ráadásul a fenyőtű puhította talaj hamar átváltozott mérges, durva, kemény, köves bokapusztító vadállattá. Folyamatosan koncentrálni kellett az útra!

Az első komolyabb emelkedő kb 14,5. km-nél kezdődött: kb. 1,5 km alatt kellett 1500 m-es magasságból 2000 m-re felszökni. Mászni. Négykézláb kúszni! Itt sokan ki is szálltak. Nekem is voltak különböző gondolataim ez a kaptató alatt, hogy szép-szép.. szép nap ez a halálra! Alig fogyott a km, bezzeg az idő az szaladt... Még a lejtőn se lehetett haladni, mert olyan meredek volt! Vártam, hogy leérjünk, hiszen kezdtem a frissítőmből kifogyni.

Lent egy kis házikó mellett töltöttük fel magunkat, és amit Tibi (az edzőm) javasolt nekem verseny előtt, mindent betartva ettem rendes szilárd ételt is (először versenyen) lekváros kenyér formájában. Tudtam, hogy kell az energia, hiszen most következik a nagybetűs Az A Szakasz: 6 km-en keresztül tartott az út, amin megmásztuk a Busa del Zuiton hegyet. Nem csak a gyér növényzeten volt észrevehető a majdnem 3000 m-es magasság, amin haladtunk, hanem egy idő után hófödte úton kellett egyensúlyozni. Szakadék mutogatta magát közvetlenül a lábunk mellett, egyre veszélyesebb helyen haladtunk, egyre nehezebben. Olyan sziklás volt a hegység, hogy sokszor út sem volt, csupán távoli pici piros kis zászlók, kőre festett piros foltok jelezték, hogy kb. ebbe az irányba kellene a sziklákon átmászni. Majd egy "warning!" feliratú tábla jelezte, hogy ha eddig nem voltál hívő, most az leszel! Konkrétan kötélen ereszkedtünk le, és ha végre talajt éerztünk, a talpunk alól máris csúsztak a kövek... Nagyon mérges lettem, mert egyszerűen nem tudtam haladni és bár meglehetősen bátor vagyok és elszánt, rettentően féltem. És közben telik az idő...

(Ha jól megnézed, pici színes pöttyöket lehet látni a képen. Azok versenyzők! :) )

Tudtam, hogy a lejtő alján lesz az első időkapu, a következő onnan csak 10 km-re van, de közben 3 hegyet kell megfutni 1 óra alatt. Gyors számolás után, amint engedte a hegy, el kezdtem rohanni és így nyertem fél órát. Mikor kiderült, hogy bőven időben vagyok, felhívtam anyát, aki követett a neten, hogy mi a helyzet, és mondta, hogy sokat előre léptem és még bőven vannak mögöttem, jó időben vagyok. Ez és a lejtőn szerzett lendület vitt végig a 3 hegyen. Nem voltak vészesek, tudtam rendesen haladni egészen az utolsó lejtőig, ahol elkapott a rettegett holtpont. Későbbre vártam... Nehezen küzdöttem le, ráadásul kifogytam a folyadékból is, és még a bal lábfejem sarok és boka közötti belső oldala is elkezdett borzasztóan fájni. Túllépve ezeken éppen időben értem oda a frissítőpontra (8 percel a limit előtt). Bár még korai volt a cola-hoz, éreztem, hogy szükségem van rá, de egyből helyre is rakott. A sátrat abban a hitben hagytam el, hogy már csak lejtő van hátra, mikor Józsi közölte velem, hogy az órája szerint először még  hátra 1000 m emelkedő. Kezdtem fejben elfáradni... Szerencsére a combom nem. Meg úgy általában semmim. Még a térdem sem szólt közbe! Nem tudom, hogy az edzéseknek köszönhető, vagy annak, hogy tartottam a 2 órás bogyók-bevételét (sótabi, kalcium, magnézium, Penco-s tabi (https://penco.hu/index.php/webshop/vitaminok-es-asvanyi-anyagok/ac-salts-detail)), vagy annak, hogy most már magamba erőltettem szilárd kaját is, de a lábaim abszolút nem savasodtak, nagyon ügyesen végig vittek!

Az utolsó frissitőhöz is éppen időben sikerült odaérni, de ott már nehezen tudtam újra futva tovább indulni, a frissítőkkel teli asztalt is csak alulról láttam. Legszivesebben cipő nélkül futottam volna! Már nagyon a végére vágytam, és már egyre nehezebben ment. Ahogy ráléptem a lábamra, belehasított a fájdalom, éreztem, hogy a cipő oldala és a talpa találkozásánál van a gond.

Ahogy kanyargott felfelé az út, arra vártam, mikor látom meg a fák lomjai között az eget, mikor érek már a tetejére. Egyszer csak két manusz kínált vízzel és coca cola-val frissítőponton kívül. Egy újabb hegy lábánál....  Alig maradt 2 óra a szintidő végéig, és még van 9 km: egy 1,5 km hosszú 450 m-es hegy, majd ezt követően egy 1100 m -es lejtő 7 km-en keresztül. Aggódtam, hogy nem lesz meg. A hegynek felfelé néha megálltam, de nem sokat pihentem. Fent, a hegytetőről kiabáltam Józsinak, hogy én már fent vagyok és húzzon bele, de nem hallotta... A verseny közben néha-néha lemaradt, de valahogy mindig beért. Kivéve itt...

Nehéz volt elindulni újra futni, de azt mondogattam magamban: gyors vagyok, nem fáj semmim, tele vagyok energiával, mindjárt leérek. Majd újra.  És újra.  És csak ezt hajtottam! Olyan jó lendületben tudtam haladni, hogy én is meglepődtem. Persze az órám már rég' lemerült, így foglalmam sem volt, milyen tempót futok és mennyi időm van még, nagyon bizonytalan volt minden! Persze az utolsó 3 km-en a Mátrabérces bokám megint kibicsaklott.... De már ez sem érdekelt! Csak hogy beérjek!

A célban Zsuzska várt aggódva, hatalmas mosollyal! :)

Dolomiti Extreme Trail: 12:38:21, 53 km, 3800 m+, 34. (női) helyezés