Az útvonal Landmannalaugar és Pórsmörk között fekszik, 55 km hosszú, nagyjából 2200 m szintemelkedésre lehet számítani. Meg hóra, sárra, megkövesedett lávára, fekete sivatagra, jéghideg folyókra, csúszós hegyoldalakra és végtelen gyönyörű hegységekre! 3-5 naposra szokták tervezni az utat, nekem 1,5 alatt sikerült megcsinálnom. Végre eljutottam Izlandra.

A kiindulópont egy hegyi tábor, ahol térkép vásárlása után boldogan vágtam neki az ismeretlennek. Mivel szinttérképpel egyszer sem találkoztam, így igazából csak a távolsággal voltam tisztában, hogy mi is vár rám igazán, az út közben derült ki... Komoly emelkedők követték egymást, és amerre a szem ellátott , mindenhol gőzölgő hegyek rengetegje ölelt körbe. Soha nem láttam még ilyen csodálatosat...

A kitaposott úton nagy ritkán leszúrt botok erősítettek meg, hogy jó irányba haladok. Jó darabig köves-földes talajon haladtam egyre feljebb, mígnem egyszer csak hó fedte a tájat.  Rettenetesen erős, hideg szél fújt! Hátszél! :) Örültem, hogy nem tépte le a táskámat a hátamról (ami egy laza 24 kg-ot nyomott). Előzetesen úgy terveztem, hogy ezt a távot egy nap alatt simán lehet teljesíteni, na persze futva. A talaj folyamatosan változott: megkövesedett láva és a hó váltakozva.

Fel sem tűnt, hogy órák óta csak menetelek, még csak nem is kocogok... Az első hegyi házikót (12 km) megcsodáltam, de nem pihentem, mert az éppen ott vizet töltő emberke elmondása szerint nagyjából 9 km-re van a következő ház,ahol van víz is és ember is. Az órám is megerősített (ekkor 14 órát mutatott),hogy simán meglesz a terv (bár még mindig nem tudtam, hogy hegy vagy völgy van előttem). Egy az eddiginél is kietlenebb vidék következett, néha a kitaposott útvonalat se lehetett látni, csak az egymásba boruló sárgás hegyeket. Az egyik brutál emelkedő tetején egy francia lánnyal beszélgettem. Elmondta, hogy még mindig kell egy kicsit felfelé mászni, de aztán már csak lefelé! -És még milyen messze a ház? 2 órára? -Dehogy, 4-5 órára! Hogy micsodaaaa? Milyen út vezethet oda, ha ilyen sok időt vesz el....!? Húztam egyet a táskámon, mert el kezdte kényelmetlenül nyomni a csípőmet, és nagy hajrába kezdtem. Az nem lehet, hogy ne teljesítsem, amit kitűztem! A talaj átváltozott kemény, poros, csúszós földdé, sokszor szinte bevehetetlennek tűnő helyeken kellett átmenni  egyensúlyozni. A sárgás-barnás hegyek között bármerre vitt az út, az illatok, az Egerszalóki nosztalgia fürdőre emlékeztettek... :) A földből úgy tört ki a forró gőz, mintha bármelyik pillanatban kirobbanna egy újabb gejzír. Mikor már éppen kezdtem nehezményezni az utat, a lábaimat megállította, az államat pedig leejtette a panoráma: a barnás hegyeket felváltotta egy völgy, amiben hatalmas, különálló, zuzmóval borított zöldes-fekete hegyek jelezték a természet erejét. Ilyet még sosem láttam. Még a Bükkben sem! :) 

A következő kőkemény lejtő szándéka kizárólag az áldozat szedés volt, de aki hősiesen nem törte/ficamította ki a térdét/bokáját, arra a hegy lábánál zúduló folyó meglehetősen hideg vize várta, hogy átkeljen rajta. Naivan simán túrabakancsban akartam átkelni, de egy túrázó hölgy javaslatára; inkább  levettem a cipőm. A jeges víz olyan hamar lefagyasztotta a lábam, hogy a folyó felénél nem tudtam tovább egyensúlyozni hátamon a magas, nehéz táskámmal, szóval csurom víz lettem... Fájt! A partról bejött egy ember, ő segített át a vízen. Kellett pár perc, amíg magamhoz tértem, de már látva a házat, megörülve gyors léptekkel azon voltam, minél hamarabb odaérjek. Álftavatn-nál volt egy ház, amit csodás hegyek vették körül és egy tó partján sátrazott minden arra járó. 25 km-hez jutottam, kb. 17 órára. Sajnos itt nem volt lehetőség ételt melegíteni, de legalább vizet tudtam magamhoz venni. A hideg éjszaka után korán keltem, hogy az út fennmaradó 30 km-ét meg tudjam tenni egy nap alatt. Indulás reggel 8 előtt nem sokkal...

Egy újabb, de laza folyóátkelés után 2 fickó jött velem egy ideig. Egy rövid láva-séta után egy széles folyó szelte ketté az utat. Meglehetősen mély és erős sodrású volt, de azon is mezítláb keltem át. Belekapaszkodtam az egyik srác karjába, (a jéghideg víz miatt) levegőt visszatartva, hasunkat megfeszítve próbáltunk haladni úgy, hogy ne vigyen el minket a folyó... Miután sikeresen és fagyhalálmentesen átértünk, ők komolyabb tempóban folytatva útjukat előttem mutatták az útvonalat. Egy komor fekete sivatagos terepet képzeljetek el, háttérben egy-egy zöld zuzmóval borított heggyel. Mesebeli, de tényleg! 

Szinte síkon meneteltem, komolyabb emelkedő nélkül. Mondjuk ekkor már nem is hiányzott. Elterveztem, hogy a következő hegyi menedékhez (ami 15 km-re volt) eljutok délig, legyen akármilyen az út. Így is lett, annak ellenére, hogy a bakancs olyan szinten feltörte a lábam, hogy minden lépésnél be kellett húzni a lábujjam. A háznál megtöltöttem a víztartó táskám, felhúztam a futócipőmet és egy sport szelet után mentem is, nem akartam az időt húzni holmi pihenéssel. A következő szakasz elején szembe találkoztam 2 másik túrázóval, akik közölték, laza 5 órás séta alatt odaérek a célba. 5 óra? Még... ilyen lábakkal... a táska szinte agyon nyomott... Bakker.

Olyan lejtőkön haladtam, ami táska nélkül is meggondolandó. Kötelen ereszkedve lehetett lejutni poros-homokos-sziklás útra, ami pillanatok alatt kicsúszott a lábam alól. Az út egyáltalán nem volt széles és alattam hatalmas vízesés nyitotta nagyra a falánk torkát.

Meglehetősen lassú átjutás után emelkedő-lejtő váltogatta egymást, sokat kivett belőlem. Meg kellett állnom. A lábujjam, a talpam, a sarkam egyszerre fájt. Arra gondoltam, amint hazaérek, tutira megyek talpmasszőrhöz. Ezzel a megállással csupán az volt a gond, hogy a táskát alig bírtam visszavenni. Egy magasabb kőre tettem rá, onnan húztam a hátamra.

Elérkezett a nem várt holtpont. Pedig azt hittem ezt már kinőttem, Horvátországban már nem volt... Nehezen tudtam nyitva tartani a szemem, erős szembeszél nehezítette az amúgy is lassult tempómat és végeláthatatlan semmi volt előttem. Sem ember, sem út, sem jelzés... 1-2 lábnyom segített. Nem tudtam mennyi lehet hátra, csak reméltem. Felhívtam anyát, hogy csak beszéljen hozzám, így haladtam kb. fél órán keresztül... Egy finom hegyi emelkedő-lejtő után ott várt a rettegett folyó. Már megint! Ekkor úgy voltam vele, hogy a bakancsnak már amúgy is vége, ha fizetnének se venném fel máskor, így abban keltem át a folyón!

És megláttam a világ legszebb tábláját, amin az állt: Pórsmörk 2,8 km. Sosem örültem még ennyire! :) 17 óra után nem sokkal egy brutál jó Volcano Huts-ban tértem nyugovóra, ahol nem csak rendes étel, de még szauna is várt! :) 

Aki szeretne kalandos terepet és szemet gyönyörködtető fantasztikus látványt, annak nagyon ajánlom ezt a terepet, tényleg lenyűgöző! De ne cipeljetek ekkora táskát! :)