Futottál már bekarmolt lábujjakkal lejtőn? És úgy, hogy nem tudtad eldönteni, hogy az emelkedő vagy a lejtő fáj-e jobban? És úgy, hogy üres volt a fejed és nem gondoltál semmire, egyszerűen csak futottál? Én átéltem ezeket a hétvégi ultra versenyen...

Pénteken indultunk ki délelőtt, mert tudtuk, hogy hiába 6 órás az út, a szlovén-horvát határnál sor lesz. A 2 órás határátkelést követően egyből a rajtcsomagért mentünk, amit Umagban a sportközpontban lehetett átvenni. Több ponton kellett végig haladni (kötelező felszerelés bemutatása, felelősségi nyilatkozat leadása, rajtszám átvétele, ajándék átvétele), de nagyon gyorsan haladtunk, sok vidám önkéntesnek köszönhetően. Gyors vacsi, aztán mentünk is a hotelbe lepihenni. Vagyis csak szerettem volna! Mert ha egy összenyitható szobában kaptál helyet, ahol a szomszédban egy állandóan szomorú, sírós kisbaba lakik, ébresztőt sem kell állítanod! 

Reggel 5.40, ébredés, zuhany, öltözés, pakolás. Most akkor mit pakoljak a táskába? Vigyek energiaszeletet? Elég lesz a sok gél? Vagy vigyek mást is? Mi van a frissítőpontokkal? Pedig azt hittem, felkészült vagyok az ismeretlenre. Ami tuti kell: kötelező felszerelés, energiagél, sótabletta, Magnosolv, izomlazító, Nicoflex. Lesz, ami lesz. A starthoz a futókat buszok szállították. Amíg várakoztam, hirtelen szembejött velem Csanya, aki egy gyors öleléssel eloszlatta a kezdődő izgulásom. Csatlakoztam hozzá és a vidám magyar társasághoz, akikkel együtt utaztam Buzetba. A startig egy rövid órát várakoztunk, ezalatt megismerkedtem a többiekkel és hallva az elért eredményüket, még inkább feltöltődtem energiával! Nagyon vidám, pozitív, lelkes, mosolygós mindenki! Imádom! :)

A startban együtt indultunk, én szorosan beálltam Zsófi, Csanya és Gábor mögé, így nem csak a hallottakból tudtam tanulni, hanem a tempóból, technikából. Így haladtunk az első frissítőig, ami után Zsófi és Csanya megindult, mi Gáborral egy lassúbb tempóban haladtunk egy nagyon csábító tó felé. Itt a folyamatosan tűző nap és az árnyékmentes útvonal eléggé megcibált néhány embert, a 3. nagy hegynek felfelé elég keményen összeszorított foggal kellett nekimenni. Mivel fent elfogyott az izós vizem, azon gondolkoztam, hogyan gyűjthetném össze a lehulló izzadságcseppjeimet. Már majdnem megtanultam futás közben magam alá hajolni, amikor egy út melletti kút életmentő segítséget nyújtott. Fejmosás, víztasak feltöltés és mehetünk is tovább. A lejtők hiába voltak tele nagy kövekkel, nagyon szépen tudtunk haladni. Kb. a 27. km-nél volt a következő frissítőpont, ahol azon járt a fejem, hogy igazán el sem vagyok fáradva, és milyen jól bírom. És hogy milyen zene járt közben a fejemben!? Ez: https://www.youtube.com/watch?v=MojS3nkXgK4 A következő hegy megfutásánál megmászásánál Gábor lemaradt, és egyedül folytattam az utat. Elég meredek és szűk, köves, bozótos úton kellett haladni. Közben eszembe jutott Tibi: "...valami szilárd is legyen a hasadba, ne csak gél!" Oké, energiaszelet elő, egy harapás, néhány rágó mozdulat után viszont megváltam a szelettől, hiába ittam rá, egyszerűen nem esett jól, nem tudtam lenyelni. Oké, akkor marad a gél. Igyekeztem figyelni az órát, hogy nagyjából bevigyem a kellő mennyiségű gélt, de sokszor elfeledkeztem az időről és mindenről, így kevesebbet fogyasztottam, mint kellett volna. 

A hegyre felérve meghallottam: "Babyyyyyyy!", és ahogy felnéztem, ott várt Onur. :) Pedig mondtam neki, hogy fusson és ne várjon meg... Összesen kb 2-3 órán keresztül csak várt rám. Közben az összes versenyzőt bíztatta, mindenkinek szurkolt, miközben várt, hogy nekem segíthessen. A találkozópont után  nem sokkal szétváltunk és egyedül folytattam, hiszen sokkal lassabban haladtam, mint ő. Tudom, hogy ha nem futhatsz a saját tempódban, akkor az csak szenvedés. Mi viszont azért jöttünk, hogy vidáman lefussuk a kitűzött célt! Szóval előre küldtem, még egy darabig hallottam, ahogy énekelve tapsol, de egy idő után elnémult az erdő. 

Mivel az út végig nagyon köves volt, sokkal jobban kellett minden léptemre figyelni, mint eddig bármikor. A  tájban nem is gyönyörködtem, leginkább a földet néztem. Így viszont elég egyszerű letérni a kijelölt útról! :) Szerencsére hamar észrevettem és egy arra tekerő bringás megmutatta a helyes irányt. Tudtam, hogy itt már csak egy komolyabb emelkedő van, de valahogy nem akart elfogyni. Elkezdett a combhajlítóm és a térdhajlatom megfeszülni, elkezdett fájni a futás. Egyből eszembe is jutott Csanya, mikor start előtt ezt mondta: "Ne izgulj! Ez olyan lesz, mint otthon egy futás. Csak hosszabb és fájdalmasabb!" Már mindent értettem... Átszaladt a fejemen a gondolat, hogy lehet meg kellene állnom és bekenni a combom izomlazítóval. El kezdtem lassítani, így viszont sokkal jobban felerősödött a fájdalom a lábamban. Egyetlen lehetőségem maradt: "agykikapcsolt", zombi módban futottam tovább. Anya szavai jártak a fejemben: meg tudod csinálni! Ez segített át ezen a szakaszon. A 47. km-nél lévő frissítőponton átestem egy hullámon. A szédülés határán voltam, de a Coca Cola gyorsan rendbe rakott. Egy gyors ital feltöltés-láb jegelést követően ahogy elindultam, ott állt és várt Onur. :) Azt mondta, azért jött, hogy segítsen és velem akar futni... Akkor jó, legyen! :) Ahogy haladtunk, egyre kevésbé tudtam beszélni, sőt, már meg se szólaltam, csak bólogattam. Egész jó tempót tartva kocogtunk, de a talpam is kezdett beállni, egyre nehezebb volt mozogni, a lábaimat emelni... Az utolsó frissítőpontnál jobban fájt a megállás, mint bármi más. Nem bírtam tovább elviselni a fájdalmat, bevettem egy fájdalomcsillapítót, bedobtam egy koffeines extra izós pezsgőtablettát a víztasakomba és neki indultam életem leghosszabb szakaszának: az utolsó 13 km-nek.

Nagyon fájt a lábam. Nagyon fájt újra elkezdeni futni, nehezen és lassan ment. Tudtam, hogy még mindig jobb, mint sétálni, így nagy levegőt vettem és a zsebkendőt szorítva futottam tovább. Onur végig beszélt hozzám, tartotta bennem a lelket, bíztatott, segített, ösztönzött. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem lett volna mellettem... 

Az utolsó pár km-en már az utat is nehezen láttam. Nem tudtam mennyi van hátra, nem érzékeltem semmit körülöttem. Onur hangját hallottam, de már nem fogtam fel, mit mond, kezdtem elfogyni. Nem bírtam. Nem volt opció a megállás, de már bele kellett sétálnom. Leszegett fejjel, magamon kívül próbáltam tenni a lábaim egymás után, mikor meghallottam a bemondó hangját az erősítőkből.... Újra erőre kaptam. Együtt futottunk be a célba Onurral, mosolyogva, boldogan, és extra büszkén.

100 miles of Istria: 10:29:11, 69 km, 2410 m+, 42. hely.