Az UTMB (Ultra-Trail du Mont Blanc) francia-olasz-svájci alpokon keresztül húzódó hegyi terepfutó verseny, ahol a versenyzőknek többször is 2500 m fölötti hegyen keresztül kell haladni komoly időjárási körülmények között (pl. hideg, erős szél, eső, hó, éjszakai futás). A verseny pályája a Mont Blanc körül fekszik, összesen 168 km hosszú, 10000 m szintemelkedéssel. Ennek a versenynek több távja is van, én a CCC-n (Courmayeur-Champex-Chamonix) futottam, ami 101 km hosszú és 6100 m az össz. szintemelkedés.
A verseny központja Chamonix, ahova kedden érkeztünk apával és Fury kutyámmal. Az utazás kipihenése után szerdán körbe jártuk a futó expot, ahol szinte minden márka jelen volt, akinek bármilyen köze van a futáshoz. A vásárolgatás után elmentünk felvenni a rajtcsomagot, ahol meglepetésemre elég gördülékenyen haladt a sor. Kinyomtatták a listát a kötelező felszerelésekről, találomra választottak belőle néhányat, és azokat kellett bemutatni.
Ez után már csak a pihenés kapott szerepet, készülve a péntek reggeli indulásra. Csütörtökön érkezett Csaba, ő és apa voltak a frissítő/segítő/kísérőim. Átbeszéltük a másnapi menetet, ki mikor hol lesz, mire kell figyelni, mikor mire kell számítani, szóval fejben összeraktuk a már nagyjából összeállt tervet. Este alig tudtam elaludni, járt a fejem... Pár óra alvás után már ébresztett az óra: 5:01 gyors zuhany és irány Les Houches, ahonnan szervezett busz vitt át minket, versenyzőket a Mont Blanc alagúton Olaszországba, Courmayeurba a startba. Rajtszám alapján 3 csoportban indították a futókat, nekem a másodikban kellett mennem, 9:15-kor startoltunk a (számomra) felfoghatatlan útnak.
Az olasz falut elhagyva először betonon, majd erdei úton haladtunk folyamatosan felfelé. (Meglepődve figyeltem, hogy sokan teljesen új ruhában indultak neki a 101 km-es távnak.) Az út elég hamar leszűkűlt egynyomvonalúra, ennek az lett a következménye, hogy végeláthatatlan libasorban meneteltünk 2584 m magasra.
Az emelkedőn bőven volt időm tesztelni, hogy hogyan tudok a legenergiatakarékosabban haladni. Néhányan megálltak felfelé menetben, nekem Csaba szavai jártak a fejemben: "le kell nyomni, nincs mese, menni kell!" A fenti ellenőrzőpont után gyönyörű látvány ajándékozta meg a kitartó munkát, egy laza, homokos-földes úton haladtunk lefelé az első frissítőpontra.
Feltöltöttem a kulacsokat, belemarkoltam a narancsos tálba és már haladtam is tovább egy dombos szintúton 27. km-nél lévő pontig, ahonnan jött a második komolyabb hegy.
Ahogy neki indultam, fel kellett vennem a szélkabátot, de néhány perc után már átcserélnem esőkabátra, elkapott a vihar. Eleinte zavaróan szemerkélt, majd a szúrós esőhöz erős, hideg szél csatlakozott, ami a kézfejeimet hamar lefagyasztotta. Felvettem volna a kesztyűm, de a kabát kirántásával elhagytam... A hegy tetején mentősök segítettek a rászorulóknak, én leindultam a ködös esőben. Szerencsémre meredek, saras-köves talaj volt lefelé, amit imádok (de tényleg), így folyamatosan előztem az óvatos versenyzőket. El is vette a fejem a rohanás, jobban megfutottam, mint kellett volna, a combjaimat sikerült idő előtt szétverni.
Csabával a 42. km-nél találkoztam, nagyon örültem neki! A nyakába ugrás után a ponton gyorsan mentem keresztül, már teát töltöttem víz helyett és irány a kövekező emelkedő. Csaba jelenléte feltöltött, ám hamar el kezdtem érezni, hogy erős lett az előző lejtő, mire a következő pontra értem, nagyon megfájdultak a combjaim. Apa hozott oda váltás ruhát, átöltöztem hosszú ruhába, hiszen jött az éjszaka, bevettem fájdalomcsillapítót, feltöltöttem a zsebeim zabszelettel, kekszekkel, gyümölcsökkel és elérkezett az éjszakai, fejlámpás menet. Tudtam, hogy 3 hegy vár rám, de hogy milyenek, elképzelésem sem volt. Szerencsére az eső elállt, és hűvösebb este kísért végig. A Trientig tartó hegy egész barátságos volt, lehetett szépen haladni felfelé, apró köves volt a talaj. Nem sokszor néztem fel, de amikor igen, a teljes feketeségben csak a felfelé kígyózó fejlámpák fényei mutatták az irányt, hogy merre kell majd menni. A hegy teteje egész lankásan húzódott, lefelé már figyelni kellett, sok volt a kő és a fák vastag gyökerei nehezítették a haladást. Mivel nem lehetett előre belátni az utat, így az előzgetés is nehezebben ment, végül csak leértünk Trientbe. Csaba kint várt, apa a sátorban, hangos zene szólt és meglepően frissnek éreztem magam. Ekkorra több, mint 16 oŕaja mentem, 72 km volt a lábamban és 4296 m szintemelkedés.
Itt már leültem a ponton, több időt töltöttem, mint korábban. Egy kis rizs, leves, aztán irány az utolsó előtti hegy. Csaba mondta, hogy olyan valami vár rám, ami se nappal, se éjszaka, se száraz időben nem hogy nem futható, hanem egyenesen nehéz... Mondta, de olyan fáradt voltam, hogy szó szerint nem tudtam elképzelni. Talán jobb is volt. A hasam már jelezte, hogy kellene enni egy jót, de hiába vettem elő a szalámit, a hányinger erősebb volt. Semmit nem kívántam, mégis éhes voltam. Így jött egy gél. Ahogy fogyott a gél, elérkezett (az utólag gyilkosnak keresztelt) hegy. Az a hegy, ami teljesen kinyírt! Olyan meredek volt, hogy a térdem és a lábfejem szinte együtt érték a talajt. Apró pici lépésekkel haladtunk felfelé, a mögöttem haladó versenyzők közül nem igazán törtek előre, hogy megelőzzenek, mindenki elfáradt... Egyre nehezebb volt haladni, egyre kevesebb erőt éreztem, nagyon elfáradtam. Annyira, hogy lefelé is csak séta ment, de a hirtelen csökkenő szint miatt a nagy lelépések egyre fájdalmasabbak voltak. A fejem zsongott, nem láttam már tisztán. Megálltam. Leültem. Nem bírtam tovább. Tudtam, hogy ha leérek, már a 83. km-ben leszek és nem sok lesz hátra, de elkapott a holtpont. Csabának mondtam, hogy nem bírom és elég volt, de mintha mit sem mondtam volna, csak arról beszélt, hogy milyen lesz az utolsó hegy és mire lehet majd számítani... Pontosan tudta, hogy mit kell mondania... de le voltam gyengülve. A ponton Apának megfogtam a kezét és sírva mondtam neki: kiszállok, nem bírom. Nem tudott mit mondani, láttam rajta, hogy sajnál, azt is, hogy ki akarok szállni. Csaba megfogta a másik kezem, és mikor ránéztem, láttam, hogy teljesen összeomlott a kijelentésemtől és könnybe lábadt szemmel mondta "sajnálom". Ez a pillanat volt az, amikor realizálódott bennem, hogy ő mennyire hitt bennem és iszonyat csalódás neki és egy hideg zuhanyként felrázott.
-Csaba, meg lehet csinálni szintidőn belül?
(Erre felcsillant a szeme) -Meg! Együtt mindenre képesek vagyunk!
És nekem ekkor ennyi elég is volt. Vettem egy nagy levegőt, ránéztem az órára, fél 6 körül járt, megettem két pohár levest, vettem be egy fájdalomcsillapítót és iszonyat lendülettel vetettem neki magam az utolsó menetnek. Csaba mondta, hogy mire számítsak, milyen lesz, közben apa szőlővel rakta rendbe a fejem és a gyomrom majd jött az utolsó felfelé. Olyan erőt adott a belém fektetett hitük, hogy az előre megjósolt beérkezési időmet hamar leredukáltam, mindent elfelejtve, fájdalmat/fáradtságot nem érezve csak meneteltem. Az utolsó ponton úgy sétáltam át, mintha ott se lett volna és el is kezdődött az utolsó lejtő, amit végig előzve, tempósan futva gyűrtem le. Chamonixba beérve sokan tapsolva gratuláltak, Csaba a célban, apa az utolsó szakaszban várt, onnan futott be velem a célba.
Életem eddigi legkeményebb, legnehezebb versenye volt! Nagyon hálás vagyok apának, hogy jött segíteni, szállítani, pontokon kéréseimet teljesíteni, Furyra vigyázni... Csabának a végig kitartó hitet, azt, hogy meg se hallotta a nyafogásom, azt, hogy mellettem állt végig és folyamatosan tartotta bennem a lelket! Nélkülük nem ment volna.
És persze köszönöm a családomnak a végig kitartó szurkolást, anya smseit, Bélának a felkészítést, Grétinek a nyakláncot, ami erőt adott, Beának azt, hogy velem volt, Balázsnak a felszereléseket, a futocipoteszt.hu-nak a villámgyors támogatást, és minden barátomnak, ismerősömnek az üzeneteket, a bátorító szavakat!
CCC - 101 km, 6100 m, 25:07:29 összetett 1297. hely, korcsoport 61. hely
