Mátrabérc Trail

2017. május 16. 05:42 - Laczkó Ági

A verseny hete elég zűrzavaros volt, Onurral szakítottunk, gyors költözés tőle, de hova!? Era (nővérem barátnője, egyben az enyém is) befogadott, pár napig nála voltam, közben új munkahely, új város, de nem volt időm még nővéremmel se beszélni (aki kint él Németországban), mert ugyebár albérletet is keresnem kellett.... Mondanom se kell, hogy az alap pulzusom nem éppen a megfelelő volt. Vagyis elég rossz! Na jó, iszonyat káosz volt! Nem is tudtam a versenyre koncentrálni! Lehet jobban is tettem...
Szombat hajnali 03:02 ébresztő, zuhany, öntözés és irány Erától Szurdokpüspöki, ahol 05.45-kor indult a busz, ami elvitte a versenyzőket a startba. (Még mindig meg vagyok győződve, hogy nekem egy kis hegyek közti faluban vagy tanyán kell élnem! Csodálatos!!) Buszon Bökönyi Gáborral utaztunk együtt, vele startoltam el 08:00-kor. Pulzus 90-100. Nem tudtam, milyen fenevad vár rám... Az első 5-6 km-en úgy éreztem, mintha esőerdőben lennék, még az előttem pár méterrel futót is alig láttam. Egy ideig egy kisebb csapat végén futottam, de valahogy éreztem, ha velük folytatom, hamar véget érhet nekem a verseny, el kell őket engednem. Pulzus 180-185.

Az első frissítőpont előtt a lejtőkön beértem jó néhány embert, majd jött a legszínesebb szakasz (Oroszlánvártól Kékestetőig): kaptató, sár, napocska, szűk ösvény, csípős csalán, még több dagonya, őzikék és Józsi színesítette az utat, akivel mint kiderült a nőnapi virágfutáson már találkoztunk! :)
Az óriási dagonya ismét rávilágított, milyen jó befektetés volt a Salomon Fellraiser, sokan a körülményekhez jó cipőben futottak, mégis azt vettem észre, sokkal jobban tudtam haladni a tocsogó, bokatakaró sárban, mint mások. Nem csúsztam, nem ragadtam bele, normálisan tudtam haladni! Már ahogy haladtunk fölfelé, egyre több futótól hallottam: szintidő így, szintidő úgy. Volt, aki már kétszer nekiment a távnak, de nem sikerült 10 órán belül megfutnia. És határozottan rá voltak feszülve a témára, szerintem ezzel stresszelte be magát körülöttem futók többsége (fölöslegesen). Mert mi van, ha nem sikerül!? :) Lehet a heti történtek miatt fogtam fel ennyire lazán, de szerintem fölöslegesen heccelte magát mindenki! Ki tudja mi lesz útközben.. Bármi megtörténhet! És általában meg is történik ...

A Kékestetőn egy szuper frissítő csapat fogadott minket, előre kérdezték, mit segítsenek, mit adjanak, nagyon jó volt a csapat! Evés nélkül, ivótasak feltöltése után folytattam az utat, ami nem éppen álmaim terepe volt: az eső kimosta a fák gyökere alól a földet és egy köves-gyökeres brutál meredek lejtőn élő fák törzsei adtak megállási lehetőséget. Keményen meg kellett dolgoznia a bokának és a térdnek!

Lent Ensport Nándival találkoztam, aki még a rajtban is oda jött hozzám beszélni, biztatni, segíteni. Jó volt ismerős arcot látni, de várt a következő finom emelkedő. Itt már az ég is haragosan fenyegetett, de nem hittem neki! Ahogy kémleltem az eget sikerült a bokámat kificamítani (másodjára a verseny közben), ami annyira „jól” sikerült, hogy percekig nem bírtam ráállni. Egy kis bokaficam nem fog megállítani... Összeszorított foggal nyomtam felfelé az utat, amit egy újabb Józsival futottunk meg! (Aki mikor közölte velem, hogy ő másnap a Muzsla Trail-en is indul, egy kicsit „kicsinek” éreztem magam...) Galyatető után nem sokkal Gábor is becsatlakozott és hárman mentünk neki Ágasvárnak. Nnna ez.. igen EZ volt az a szakasz, ami igazán kemény volt!! Hiába próbálták a fiúk leülni a tetején, nem hagytam, egy fotó és már haladtunk is tovább!

Ez a meredek lejtős szakasz volt a vízválasztó szerintem sok embernél. Nekem is itt volt a holtpont. Saras, vizes, köves, meredeken próbáltam leevickélni iszonyat fájó lábakkal... Minden lépés rosszul esett. Nem is bírtam sokat futni, a többiek az én tempómat követték. Mikor nagy nehezen leértünk, Józsit már nem tudtuk magunk között, sétálva vártuk az utolsó frissítő pontot a völgyben. Ekkor már nekem is kicsit elkezdte csiklandozni a fantáziám az a szintidő, gyorsan elkezdtem számolgatni, milyen tempót kellene futni, hogy meglegyen. Tudtam, hogy vár rám még 13 km, 400 m szintemelkedés és közel 650 m lejtő, erre volt 3 órám, egy kificamodott bokám, egy fél éve műtött térdem és egy kemény hét volt mögöttem. Mind ezt átgondolva a frissítőponton bekentem a combjaim Biofreeze-zel, megkérdeztem Gábort, indulhatunk-e és felvettem a Rambo tempót! A frissítő előtt 10-9 perc/km-rel sétáltunk, tudtam, hogy ezt az átlagtempót kell tartani. Aki akarja. De annyi feszültség volt a hétről bennem, hogy minden felgyülemlett dolgot beletoltam a lábaimba és elkezdtem tempózni felfelé! Megelőztem 1 embert, kettőt, hármat, majd így haladtam folyamatosan! a Muzsla becsapós, mindig azt hittem, na már most fent vagyok! Igen, ez már a teteje... de nem... átvert! És mikor már a vihar is a nyakamat érte jött egy gyönyörű szakasz, amit megmászni kellett! De nem érdekelt, nem érdekelt a lábam se, semmi se!! Csak hogy menjek!!!! Csipit is utolértem, aki utólag ezt írta: „Muzslára felfelé azt mondtam magamban, hogy ha beledöglök sem hagyom, hogy megelőzz...beledöglöttem...megelőztél. :)” A hegy teteje után felvettem lefelé egy elég erős tempót, és folytattam az előzéseket. Még Papp Gergőt is utolértem, pedig meg voltam róla győződve, hogy simán hamarabb beér, mint én. (Fotó: Szabó Áron)

Amikor kiértem az erdőből és megláttam Szurdokpüspökit, boldog voltam. Talán ekkor volt először, hogy valamire is figyelmet fordítottam. Egész futás alatt teljesen üres volt a fejem! IIlyen még velem nem volt... Persze hosszabb futásokon elérem ezt a nirvanát, de ez más volt... A Mátrabércen végig ki voltam kapcsolva!! Nagyon nehéz volt, nagyon jól esett, helyre rakott!