A hétvégét egy nappal megtoldva Szlovéniában töltöttem. Már jó ideje vonzottak az ottani magas hegyek. Tavaly az utazás küszöbén voltam, de idén végre sikerült összehozni az utat. Bár az eredeti terveim közül egyiket sem sikerült teljesíteni (canyoning, Vintgar-szurdok, Triglav), mégis egy felkészüléssel egybekötött aktív hétvégét töltöttem el a Júlia-Alpokban.
Első nap a szállás közvetlen környezetét fedeztük fel Bledben, majd másnap reggeli közben kirajzolódott a konkrét terv: a Bohinji-tó fölött húzódó magas sziklafalon van egy kijelölt "út" Ukanctól Mala Tičarica-hoz (2091 m) bár nem ígérkezett egy könnyű gyalogútnak, de Fury hegymászó képességét felmérendő próbaként tökéletes.
Koča pri Savici - Črno jezero
Ukanc után tettük le a kocsit, Furyra canicross hámot feltettem és magunkat összekapcsolva indultunk neki a számomra még akkor is felfoghatatlan terepnek. Kiinduló szint: 600 m. A tó körüli útvonalon pár méter után megkezdtük az igazán meredek felfelét. Fury felpörgöttségének köszönhetően erősen húzott, amit addig tudtam élvezni, amíg kellő magasság után az út egy egynyomsávos szerpentinné vált, ahol az egyik oldalamat sziklafal támasztotta, a másik oldalon szakadék tátongott alattunk. Fury nem igazán érezte a veszélyt, frászt hozta rám, ahogy sziklafal pereméről bámulgatott le.
A magasság emelkedésével egyre sziklásabb, nehezebben járható lett az út, szűkültek a fordulók, egyre magasabbra kellett felkapaszkodni. Be kellett látnom, hogy még kutya nélkül is erősen meggondolandó ez a jelölt út.
Mivel csak késő délelőtt indultunk, így mászás közben realizálódott a hiányzó idő: az eredeti célra biztosan nem tudunk eljutni. Miközben az útvonalat újra kellett tervezni, az egyre hűlő idő emlékeztetett minket a magashegyi időjárás változékonyságára. A rövid ujjú pólóra hamar felkerült a pulcsi, majd az esőkabát.
Éppen felcsaptam a kapucnit, amikor a jégeső próbált lelassítani bennünket. Szerencsére ekkorra már szinte teljesen felértünk a kiszemelt szikla falon egy fenyőerdő segített átvészelni a lehulló jéggolyók záporát. Elérkeztünk a fenti tóhoz (Črno jezero 1422 m) , ahonnan 3 lehetőségünk volt: 1. folytatjuk tovább az utat 2. visszafordulhattunk volna, de nem akartam kockáztatni 3. kört megyünk, kerülő úton megyünk le a hegyről a kocsihoz. Kizárásos alapon az utolsót választottuk. Cél tehát a Dom na Komni. A tavat megkerülve kiértünk a fák alól, iszonyat vihar kapott el minket. Hiába volt esőkabát, pillanatok alatt bőrig áztunk.
A tomboló szél sem segített az előre haladásban, ahogy megkaptuk emellé újból a jégesőt, kezdtem elveszteni a jókedvem. Az út követését méginkább nehezítette az újabb meglepetés: hó, ami takarta a felszínt, az utat, a lábnyomokat és a jelzéseket... Ordítóan hideg volt, a vihar teljesen eluralkodott és fogalmunk sem volt, merre tovább. A szemüvegen már nem láttam ki, így nagyon gyorsan született meg a döntés: hátraarc! Majd lejutunk valahogy a sziklákról...
Igyekeztünk visszaérni a fenyőerdőbe, a hátizsákból előkaptam a félig elázott ruhákat, magamra vettem és irány le a hegyről. Fury igazán élvezte, ő teljesen extázisba esett a hidegtől és a hó látványától, ugrálva hempergett benne... Igazán átérezte... :) Óvatos ereszkedés után, ahogy csökkent a szint, úgy melegedett az idő és fél óra múlva már a napfényt élveztük ismét.
Mire leértünk, ruhám nagy része meg is száradt, kezdődött a nap második szakasza.
Koča pri Savici - Dom na Komni
A Manner ugyan kicsit átázott, de erőt adott újra felmászni 1520 m magasra. A viszonylag enyhe emelkedőn már "kényelmesen" lehetett túrázni. Kb. 7 km, és ott a hegyi ház, na meg a sikerélmény! Az út ezen szakasza kényelmes volt; nem megmászhatatlannak tűnő, ijesztő fal, sőt, kövekre festett számokkal jelölték, hogy hanyadik kanyarban jártunk. Különleges virágok díszítették az egyébként is sűrű, zöld érintetlen erdőt, lenyűgöző látvány volt.
A lombok közül időnként lehetett látni a szemközti sziklafalat, ahonnan pár órája jöttünk le. Számomra akkor is felfoghatatlan volt, hogy tudtunk felmenni... Újra elértük a hóhatárt, aminek egyedül Fury örült őszintén. Hosszabb pihenőt tartottunk az ugrándozásnak és a hófalásnak. Egy rövid séta után felértünk a házhoz!
Meleg tea, két macska és egy maroknyi túrázó várt a ház teraszán, ahol egy rövid pihenő közben gyönyörködtünk a minket körül ölelő hófödte hegyekben. Sok időt nem pazarolva hamar visszaindultunk, hiszen fejlámpa hiányában nem akartam, hogy ránk sötétedjen.
A napi elégetett szénhidrátot a Gostisce Pincérije Pr'Kosnik nevű pizzériában pótoltuk, ahol életem legjobb pizzáját ettem... Tessék üres hassal érkezni, brutál nagy pizza, brutál bomba ízvilág!
Jó túrát! :)
