Mikor elkezdtem futni, persze a spartan race-re készültem (úgy, hogy azt se tudtam, mi vár ott rám, csak abban voltam biztos, hogy futni tutira kell). Eleinte meg se fordult a fejemben, hogy én majd más futóversenyekre is fogok járni. Majd eltelt egy másfél év és egyik ismerősöm szólt, hogy lesz a közelben egy terepfutóverseny, nem nevezek? Felhúztam mindkét szemöldököm, és azt gondoltam: „dehát nem vagyok én versenyző”!

Aztán azon töprengtem, hogy már volt hosszabb spartan race is, amin indultam, végülis mi bajom lehet. Persze az ősszel volt és nem számított, hogy mikorra futjuk le a távot, csapattal közösen mentünk és bulinak fogtuk fel. Ekkor eszembe jutott az a mondat, ami már sokat segített. Akkor hangzott el, amikor az első spartan race versenyemen voltam a Hungaroringen és egy olyan akadály következett, ami előtt megtorpantam (ugyanis egy vízzel teli árokba kellett végigmenni úgy, hogy nem lehetett látni, milyen mély, vagy mi várható a vízben) és ekkor az ott álló önkéntes kiabálta messziről nekem: „ne gondolkozz, csak gyere!!!” Beneveztem! Ahogy közeledett az időpont, izgultam! Tudtam, hogy ha nem egyedül futom, akkor könnyebb lesz, így nagy lendülettel beszéltem rá egyik jó barátomat, hogy jöjjön velem. Ezzel a versennyel egy olyan lavinát indítottam el magamban, amiről tudtam, hogy nincs megállás! Szerelmes lettem! Hogy mibe? A verseny hangulatába, abba, hogy mindenki ismer szinte mindenkit. Abba, hogy ha valaki megállt az út mellett, az összes arra futó segítségét nyújtotta. Abba, hogy látva a jobb, tapasztaltabb versenyzőket, erőt merítettem, motiváltak!  Abba, hogy az ivópontnál mennyire jól esik a fejemet bevizezni. Abba, hogy a verseny után bárkivel beszélgettem, bármilyen kérdést tettem fel, mindenki segítőkész volt.

Mivel a hétvége (számomra) a hosszú terepfutásé volt, vágytam arra, hogy ilyen közegben tegyem lehetőleg minél többször. (Arról nem is beszélve, hogy így nem kellett ismeretlen túraútvonalakon futnom, nem kellett időt töltenem a kereséssel, méréssel.) Tudtam, hogy nem vagyok jó futó, nem is eredmény miatt mentem el, hanem hogy tanulhassak, hogy gazdagodjak az élménnyel, hogy lássak olyan erdőket, tájakat, amiket valószínűleg másként nem látnám. Mikor megtapasztaltam, hogy nálam jóval gyengébbek is indulnak, gondolkodás nélkül neveztem a következőre! Aztán jött az újabb és elkezdtem folyamatosan bővíteni a naptáramba azokat a hétvégéket, amiket versenyzéssel futással töltöttem különböző versenyeken. Minden egyes versenyt úgy fogtam fel, mint egy hétvégi edzést, annyi különbséggel, hogy itt olyan emberek között voltam, akik olyanok, amivé én is válni akartam! Igaz terepfutók! …és még emlékérmet is kapok! :) (Felhívnám minden hasonlóan induló figyelmét, hogy azért az eredményhirdetést mindig minden körülmény között várjátok meg! Sosem lehet tudni! Egyik alkalommal lemaradtam a saját díjazásomról, ugyanis több távval futottunk együtt és nem is figyeltem igazán a mezőnyt, csak futottam… A célba érés, nyújtás, szusszanás, átöltözés, kajálás után indultunk is haza. Már a kocsiban ülve hagytuk el a helyszín, miközben éppen engem vártak a dobogó második fokára.)

Olyan embereket ismertem meg, akik folyamatosan tolnak előre, akiknek bizonyítani akarok, hogy megveregessék a vállam, akikre felnézek és akik segítenek az edzésekben. Ahogy telt az idő, egyre erősödött bennem az a tény, hogy minden egyes verseny alkalmával jobb és több leszek!

Ha még csak heti kétszer jársz le futni 2 km-t (azt is sötétben, hogy senki ne lássa, ahogy lassan futsz), akkor se zárkózz el a versenyektől! Én is így kezdtem…

Ági